Timár Sándorban táncművészeti és folklórgyűjtői tapasztalatainak szintéziseként megfogalmazódik: nem a néptáncot kell felemelni a “magas művészet” szintjére, hanem nekik, a kor táncművészeinek kell felemelkedni a néptánc tiszta, művészi tökéletességéhez. Ehhez pedig nem közvetítő tánctechnikára van szükség, hanem az eredeti táncok teljes struktúrájának megismerésére, a paraszti előadásmód lényegének megragadására. Timár Sándor később mindezt az anyanyelv tanulásával állítja párhuzamba: ha nem ismerjük anyanyelvünkként az adott táncstílust, nem tudjuk magunkat önállóan kifejezni az adott táncnyelven - vagyis nem tudunk saját táncot improvizálni úgy, mint a falusi adatközlők. A művészi munka alapfeltétele tehát nem egy általános technika elsajátítása, hanem az adott koreográfia alapját képző eredeti táncanyag - vagyis “táncnyelv” - megtanítása, amelynek segítségével a táncosok önállóan is ki tudják fejezni magukat. Tehát képesek lesznek - a hagyományos paraszti gyakorlatnak megfelelően - a tánc struktúrájából adódó szabályok szerint szabadon improvizálni.
Timár Sándor módszere mindig épít a tanuló egyéniségére. Nem célja, hogy saját személyes előadói stílusát átadja a tanulónak, még az sem, hogy egy kiváló adatközlő egyéniségét átültesse a tanuló mozdulataiba. Számára a hitelesség része, hogy az elsajátított tánc - természetesen a jellemző stíluselemekkel összhangban - az előadó sajátja legyen. Saját pedagógusi személyiségén túlmutatva az eredeti táncanyagra irányítja a figyelmet: kulcsot ad a tanulónak az eredeti anyag megértéséhez.